Állatok leírása

Delfin

Fogazat 

Fogazatuk változó, néhány delfinnek több mint száz foga is lehet, míg a narvál az egyetlen delfinféle, melynek egy külső agyara van.

Légzés 

A delfineknek egy légzőnyílása van a fejük középső részén. A delfinek emlősállatként vízben élnek, de rendszeresen fel kell jönniük levegőt venni. Fajonként változó, hogy mennyi ideig tudnak a víz alatt maradni.

Visszhang-képzés 

A delfinek másodpercenként akár 800 irányított hangot is kibocsátanak a fejük elülső részén található képződményen keresztül. A hang frekvenciája az ultrahang-tartományba esik. A hangsugár az adott objektumról visszaverődik, amit egy, az alsó állkapocsi csontban lévő üregben fognak fel. Ennek a csontnak az alsó része továbbítja a jelzést a közép-, majd a belső fülhöz, ahonnan az agy hallóközpontjába jut az ingerület, és vizuális jelekké fordítódik. Így az állat meg tudja határozni a vízben lévő objektumok távolságát, méretét és alakját, sőt, a sebességét és irányát is. Ez nemcsak a tájékozódásukat segíti elő, hanem ennek alkalmazásával vadásznak is.

Kommunikáció 

A palackorrú delfinekről megállapították, hogy „neveket” használnak bemutatkozásra, és egymás azonosítására: víz alatti füttyjeleikben mindegyikük egy-egy egyéni, jellegzetes sorozatot használ, és egymáshoz is ilyen jelekkel szólnak.

Macska

Tudományos osztályozás [szerkesztés]

A háziasítása előtti legközelebbi őse az afrikai vadmacska avagy líbiai fakómacska (Felis silvestris lybica)^[5].

1758-ban Linné a házi macskának a Felis catus rendszertani nevet adta, 1775-ben Johann Christian Daniel von Schreber a vadmacskát Felis silvestris néven sorolta be. Jelenleg a házi macskát ennek alfajaként tartják számon; a Zoológiai Nevezéktan Nemzetközi Szabályzata értelmében a faj hivatalos neve azonban F. catus, mivel ezt Linné elsőként publikálta. A gyakorlatban azonban a biológusok a vadmacska példányait F. silvestris, a házi macska példányait pedig F. catus néven tartják számon. A Zoológiai Nevezéktan Közleménye (2003. március 31-én megjelent 60. kötetének 1. részében^[6]) 2027-es számú szakvéleménye alapján 17 meghatározott faj a vad fajok alapján nevezendő meg, amennyiben azok egyidősek a vadmacskával vagy annak háziasított formáival. Ennek értelmében a vadmacska neve F. silvestris, a háziasított alfajaié pedig F. silvestris catus (a F. catus továbbra is érvényes marad azokra a háziasított formákra, melyek más őstől származnak).

Johann Christian Polycarp Erxleben Anfangsgründe der Naturlehre (1772) és Systema regni animalis (1777) című műveiben Felis domesticus néven jegyezte fel a házi macskát. A Zoológiai Nevezéktan Nemzetközi Szabályzata értelmében ez az elnevezés és változatai a Felis catus domesticus és a Felis silvestris domesticus habár gyakran láthatók, érvénytelenek.

Történelem [szerkesztés]

A macska háziasítása és története [szerkesztés]

A macska háziasítása rendkívül sokáig tartott, kezdete az ember letelepedésének időszakára tehető.

Egyre több bizonyíték kerül elő, melyek azt bizonyítják, hogy a folyamat már jóval előbb elkezdődött, mint ahogyan azt ma gondoljuk. Különböző maradványokat találtak Jerikó mellett, melyek korát 9000 évesre becsülik. Egy ideig nem volt bizonyíték arra, hogy ezek tényleg háziasított állatok lehettek, de egy francia paleozoológus, Jean-Denis Vigne és munkatársai 2004 áprilisában a ciprusi Shilloukambos mellett feltártak egy egykori kőkorszaki település temetőjében egy sírt, amelyben az eltemetett ember mellett egy macska csontjait is megtalálták^[7][8]. Anatóliában is találtak olyan, körülbelül i. e. 6000 táján készült szobrokat, amelyek macskával játszó asszonyokat ábrázolnak. Ezek alapján feltételezhető, hogy a macska háziasítása Elő-Ázsia területén már 9500 évvel ezelőtt is elkezdődhetett. Egy 2007-es DNS-vizsgálat eredménye szerint ősétől már 100-130 ezer évvel ezelőtt elvált, jóval korábban, mint azt a régészeti leletek bizonyítják, majd a termékeny félhold területén élő emberekhez szegődött, hamarabb, mint a kutya^[9].

Az ókori Egyiptomból az ember és a macska közötti kapcsolatot igazoló első leletek (múmiák és írásos adatok) az Ó- és Középbirodalom közötti időszakban (i. e. 2000 körül) keletkeztek^[10][11], mikor a macska háziasítása már valószínűleg megtörtént^[12], ugyanis a „miú” és „mií” (avagy „imiú” és „imií” ^[13]) néven feljegyzett hím és nőstény macskákról nem derült ki egyértelműen, hogy vadállatok voltak-e. Kezdetben csak szent állatként – Básztet szent állataként – tisztelték őket (elpusztításuk halálbüntetést vont maga után^[14]) és saját kultuszuk alakult ki, később azonban már amiatt is tenyésztették a macskákat, mert magtáraiktól távol tartották az egereket és más rágcsálókat, sőt a sivatagból betévedő kígyókat is. A macskakultusz erejét jól példázza az az i. e. 525-ben lezajlott hadjárat, mely során II. Kambüszész, perzsa király meghódította Egyiptomot, miután Pelusium ostrománál katonái fedezéséhez élő macskákat (és más szent állatokat) használt fel, mivel rájött, hogy emiatt hadseregével az egyiptomiak nem lesznek hajlandók harcba szállni^[15]. (Megjegyzendő, hogy Perzsiában, ahol ez idő tájt a macskákat nem kedvelték különösebben, a muzulmán hit elterjedéséig a kutya számított szent állatnak, bár a fekete macska ezután is a gonoszságot szimbolizálta.) Szicíliai Diodórosz is feljegyzett egy Julius Caesar idejében történt esetet, mikor a feldühödött tömeg végzett egy rómaival, aki véletlenül megölt egy macskát.

Közvetett bizonyítékok alapján valószínűsíthető, hogy az ősi Egyiptom szent macskáinak egyenes ági leszármazottai napjainkban a kenyai Lamu szigetvilágában élnek^[16]. A közvetett bizonyítékok: a hasonló testfelépítés, az archeológiai bizonyíték az évezredes élőhelyekre vonatkozóan, a Lamu és Egyiptom között zajlott vörös-tengeri kereskedelem és a szigetek genetikai elkülönülése.

Számos kínai rajz bizonyítja, hogy a Távol-Keleten már i. e. 1500 körül ismerték a macskát, mely az Egyiptommal ősidők óta kapcsolatban álló^[17] Indiából kerülhetett oda, ahol vallási ceremóniáknál kapott fontos szerepet. Kezdetben a gazdagok státusszimbóluma volt, majd a későbbiekben az értékes selyem kártevőktől való megvédéséhez használták fel. Japánban a szent iratok megóvásában nyújtott segítséget.

Az ókori görögök és rómaiak az egyiptomiakhoz hasonlóan nagy tiszteletben tartották őket. Habár Európában már az i. e. 5. században megjelentek a macskák az Itáliai-félszigeten létrehozott görög Magna Graecia tartományban^[14], viszonylag későn, az 1. században kezdtek elterjedni az Észak-Afrikából és a Közel-Keletről érkező állatok, melyek génállományát a későbbiekben az európai vadmacskával történő kereszteződés gazdagította^[18]. Egyiptomból az akkortájt féltve őrzött macskák első példányait a görögök csempészték ki, és mire a fáraó csapatokat küldött a visszaszerzésükre, már megkezdődött az állatok terjesztése (a föníciaiak részvételével) a Földközi-tengeren keresztül. Britanniába (ahogy Pannóniába is), az első példányokat a rómaiak vitték be, akik számára az eleinte luxusállatként tartott macskák a szabadság és a függetlenség jelképévé váltak.

A kora középkorban a macskák Európa-szerte elterjedtek, mivel egyértelműen hasznosnak bizonyultak a földműveléssel foglalkozó területeken és a városokban is. A 9-10. század táján élt walesi uralkodó, Hywel Dda (avagy Jó Hovel) még törvényben tiltotta meg a macskák bántalmazását és elpusztítását (amellett, hogy árukat is meghatározta). Ekkortájt Angliában a ritka és értékes macskák még az udvari nemesség hölgytagjainak társállataiként éltek. A későbbiekben azonban a keresztény egyház a sátán képmásának, valósággal a gonosz megtestesülésének kezdte tekinteni őket, és híveinek a macskák megkínzását és megölését javasolta. Azt is hirdették, hogy a boszorkányok éjszaka macska alakját öltik magukra. 1484-ben VIII. Ince pápa pogány állatoknak kiáltotta ki őket, és ezzel hivatalosan is megkezdődött az évszázadokon át tartó üldözésük. Számuk gyors ütemben csökkent, ennek hatására az egerek és a patkányok óriási számban elszaporodtak, és egyúttal ez tehető felelőssé a járványok, köztük a fekete halál, azaz a pestis megjelenéséért is^[19].

A tengerészek ebben az időszakban is kedvelték őket, az angol haditengerészetnél például bekerültek a legénységi állományba. Úgy vélték, hogy szerencsét hoznak gazdájuknak, és megmutatják a kedvező szeleket. Saját nyelvükben gyakran megjelenik például a cicamancs, ami gyenge szellőt jelent. A hajókon, a 15. és a 18. század között a világ összes tájára eljutottak, köztük Új-Zélandra is, ahol helyrehozhatatlan pusztítást végeztek az őshonos, röpképtelen futómadarak körében.

A kor haladtával az emberek egyre jobban felismerték hasznukat, tartásuk ismét természetessé vált. A 19. században még mindig akadtak olyan könyvek, melyek rossz színben tüntették fel a macskákat. Tudatos tenyésztésük kezdete is erre az időszakra tehető. 1871-ben került sor az első európai macskakiállítás megrendezésére, a londoni Crystal Palace-ben.

A 20. századra az egyik leggyakoribb háziállattá vált, emellett orvosi, genetikai és fiziológiai kutatások alanyaként kezdték felhasználni. Magatartásuk az 1960-as években lett vizsgálat tárgya. Egyes példányaik az első emberes űrutazásokat előkészítő kísérleti repüléseken is részt vettek. A becslések alapján a kedvtelésből tartott egyedek száma az 1990-es években a történelem során először haladta meg a kutyákét, a 21. század elejére pedig a házi macskák létszáma világszerte meghaladta az 500 milliót. A háziasítás ellenére is képesek vadon élni, és gyakran kisebb kolóniákat alkotnak.

Mítoszok, hiedelmek és legendák [szerkesztés]

Számos ősi vallás szerint a macskák felemelkedett lelkek, melyek az emberek társai vagy vezetői, minden dolgok tudói, akik azért hallgatnak, hogy ne befolyásolják pártfogoltjaikat. Egyes hiedelmek szerint hatodik érzékkel rendelkeznek, képesek a lelkek, a szellemek és a gonoszság észlelésére.

Peru partjai mentén lakó indiánok legfőbb istenüket, Aiapaecet öregemberként ábrázolták hosszú macskafogakkal és bajusszal. Ő őrködött a vadászat sikere és a nemi aktus termékenysége felett^[20].

Egyiptomban, Básztet az otthonok, a termékenység és a házi macskák istennője volt. Alakja később több istennőével is egybemosódott, tekintették Szahmet oroszlánistennő békés alakjának, és Hathorral is azonosították. Így Ré szemeként is utaltak rá, mely a napisten bosszújának eszköze volt. Macskaként vagy macskafejű emberalakként ábrázolták, többnyire egy szisztrummal a kezében. Kultusza központjául a Nílus deltájánál álló Per-Basztet (görög nevén Bubasztisz) városa szolgált, ahol a kultusz i. e. 390-ben történt betiltásáig, mintegy 2000 éven át minden évben nagy ünnepségeket tartottak a tiszteletére, és ahol az évezredek során egy nekropoliszban mumifikált macskák százezreit helyezték el – melyeket (egy kivételével) később az angol gyarmatosítók gőzhajóik üzemanyagaként elégettek, illetőleg őrölt formában trágyaként hasznosítottak^[14][21].

A görög istenek közül Artemisz (akinek római megfelelője Diana) és Hekaté kötődik ehhez az állathoz.

Egy ősi keleti legenda szerint a macska az oroszlán tüsszentéséből született, Noé bárkáján^[22].

A macska Cat Sidhe illetve Cait Sith néven, időnként emberi alakot is öltő lélekrablóként bukkan fel a kelta mitológiában^[23].

A skandináv mitológiában is fontos szerepet tölt be, ugyanis a vikingek társállatként és patkányfogásra is használták az általuk háziasított és Skogskattnak nevezett norvég erdei macskát. A Gleipnirnek nevezett lánc, melyet a törpék kovácsoltak (a Fenrir nevű farkas megkötésére), többek között összetevőként tartalmazza a macska járásának hangját is. Freya, a szerelem, a termékenység és a háború istennője erősen kötődött a macskákhoz, melyeket szent állatainak tekintett. Gyakran ábrázolták egy szekéren utazva, melyet két ló méretű szárnyas macska húzott. A menyasszonyoknak gyakran adtak ajándékba macskakölyköt az istennő nevében. Misztériumában a Hold a macska szimbólumaként jelenik meg (ehhez hasonlóan más népek, például az egyiptomiak mítoszaiban is kötődik a Holdhoz).

A hindu Shashtit, a házasság és a születés istennőjét is gyakran macskán lovagolva ábrázolják. A buddhizmusban a macskalét a jók privilégiuma, a Paradicsomba való belépés előszobája^[24].

Mohamed próféta kedvenc macskáját Muezza-nak hívták^[25]. A róla szóló legismertebb történet szerint^[26], mikor egyszer Mohamed imádkozni indult, fel akarta venni az egyik köntösét, melynek ujján a macska aludt. Mivel nem akarta felébreszteni az állatot, levágta a ruha ujját. Mikor visszatért, a macska felébredt és meghajolt Mohamed felé, aki viszonzásképpen háromszor megsimogatta kedvencét. Egy hasonló történet szól egy megnevezetlen kínai császárról is.

Kínában a macskát az ártó szellemek és démonok mágikus erővel felvértezett ellenségének tekintették^[27]. A kínai asztrológiát alkalmazó régiókban helyenként a nyúl évét a macska évének nevezték el és az ez évben született emberek személyiségét hozzá hasonlítják^[28]. Néhol áldozatokat mutattak be a tiszteletére, a déli területeken azonban ínyencségként kezdték fogyasztani.

Ahogy a Távol-Keleten sokhelyütt, Japánban is szerencsehozóként tekintettek rá. Ehhez egy 17. századi legenda szolgált alapul^[29], amely szerint egyszer a Tokió közelében álló Gotokuji templom szerzetesének macskája megmentett egy gazdag és magas rangú embert, akit elcsalt egy fa alól, amibe rövidesen belecsapott a villám. A boltok bejáratánál még napjainkban is láthatók a felemelt lábukkal integető macskát ábrázoló szobrok (az úgynevezett Maneki Neko-k, "köszönő macskák"), melyek a néphit szerint szerencsét és üzleti sikert hoznak.

A 15. századi Gerolamo Visconti boszorkányokról írt ismertetőjében^[forrás?] megemlíti, hogy éjszakánként a boszorkányok macska alakjában próbálnak az alvó gyermekek közelébe férkőzni. Ezután kezdett elterjedni az a francia szokás, mely szerint a templomok alapjába egy macskát temettek, amivel szimbolikusan elfojtották a gonosz erőket és legyőzték a sátánt. 1607 táján került be az európai folklórba az az elképzelés, amely szerint a macska megfojtja az újszülötteket, és orrát a gyermek szájához téve kiszívja belőlük a lelket. A történet annyira elterjedt, hogy egyszer egy angol bíróság is ezt a következtetést vonta le egy gyermek halálával kapcsolatos ügyben. Több magyarázat is született arra vonatkozóan, hogy miért történhet mindez. Az egyik elképzelés szerint a macska féltékeny az újszülöttre, akinek gazdái több figyelmet szentelnek. Egy másik indoklás szerint a gyermek szájából áradó tejszag készteti erre az állatot. Ez utóbbi elképzelésnél nem vették figyelembe, hogy még ha a macska tejen is nevelkedik, általában szívesebben iszik vizet.

Bár a Biblia nem ír a macskáról, a keresztény néphagyomány megemlékezik arról, hogy az újszülött Jézust a jászolban egy macska tartotta melegen^[30]. A történet egy másik változata szerint a macska pusztította el azt a mérgeskígyót, amit a sátán küldött, hogy végezzen Jézussal. Köszönetképpen Szűz Mária megsimogatta az állatot, melynek fején M betű, hátán pedig sötét sáv vált láthatóvá, amely a cirmos leszármazottain is megmaradt.

A közhiedelem szerint a macskáknak kilenc életük van. A szívósságukra vonatkozó elismerés alapja az az észrevétel, hogy a macskák néha látszólag megfeledkeznek létfenntartási ösztönükről, és hogy túlélnek olyan zuhanásokat is, amelyek más állatok számára feltehetőleg végzetesek lennének.

Egyes macskákkal kapcsolatos babonák a 21. században is fennmaradtak, például vannak akik úgy tartják, hogy balszerencsét hoz, ha egy fekete macska keresztezi az útjukat. Az angolszász országokban az október végi halloweent megelőzően az állatvédők rendszerint nem adnak örökbe fekete példányokat, mivel tartanak attól hogy egyes befogadók csupán a tréfák vagy hiedelmek miatt kívánnak hozzájutni ezen állatokhoz, esetleg sátánista rituálék keretén belül kívánják feláldozni őket.

Az állatbarátok Olaszország-szerte első ízben 2007. november 17-én, szombaton ünnepelték a Fekete Macska Napját. A rendezvény gondolata az Olasz Állat- és Környezetvédő Társasághoz fűződik, amely ily módon szeretné eloszlatni a fekete macskákhoz fűződő számtalan babonás hiedelmet. Az állatvédők számítása szerint Itáliában évente 60 ezer fekete bundájú macskának vész nyoma évente: az állatok többségét elrabolják, s feltehetően megölik, sátánista szertartásokon áldozzák fel őket

Kutya

Elnevezései és használatuk [szerkesztés]

A kutya szavunk hangutánzó eredetű állathívogató szóból ered. Erre mutat sok alakváltozata: kucsa, kucsu, kucsó, kucó. A magyartól függetlenül kialakult, hasonló kutyahívogató szavak: szerb és horvát kuci, ukrán kucsu kucsu, oszmán-török kuçukuçu.

Az eb szó ugor kori örökségünk. A másik két ugor nyelvben (manysi és hanti) a kutya neve emp. Az eb szó ma már csak hivatalos és szaknyelvi szóként („ebadó”, „ebtenyésztő”), illetve egyes kifejezések, szólások és közmondások elemeként használatos. („Ebadta”, „ebihal”, „ebugatta”, „eben gubát cserél”, „ebek harmincadjára vet”, „ebül szerzett jószág ebül vész”, „eb ura fakó” stb.)^[1]

A kutya története [szerkesztés]

A kutya a farkas háziasításával (domesztikációjával) jött létre, amint azt mitokondriális DNS adatok is bizonyítják¹. A háziasítás kezdetének időpontját tudományos viták övezik, de általában 10 000–100 000 évvel ezelőttre teszik.

Tervszerű kutyatenyésztés a 19. század közepétől folyik.

Kutyafajták [szerkesztés]

A kutyáknál megkülönböztetik a hibrid egyedeket (két fajta kereszteződéséből származó példány), a keverékeket és a fajtatiszta egyedeket. Utóbbiakat törzskönyvi nyilvántartásba veszik. Az azonos fajtájú egyedeket közös külső és belső jellemzők (úgynevezett vézenjegyek) kötik össze a közös származáson kívül. Ezeket a fajtastandard tartalmazza. A fajtajegyek némelyike negatívan hathat a kutya egészségére, rizikófaktor – például a spánielek hosszú füle. Más külső jellemzők egyenesen genetikai rendellenességként foghatók fel, például a bulldogok állkapcsa, a meztelenkutyák vagy a tacskók rövid lába.

A kutyafajtákat feladatuk, hasznosításuk szerint osztályozzák. Három fő csoportjuk a vadászkutyák, a munka- és őrkutyák és az ölebek (társasági kutyák). A vadászkutyák fő típusai az agarak, kopók, retrieverek, spánielek, tacskók, terrierek, vérebek és Vizslák, a munka- és őrkutyákat pedig terelő és kísérőkutyákra, őrzőkutyákra, mentőkutyákra, harci kutyákra, masztiffok (más néven szelindekek), bulldogokra, bulldogterrierekre, dogfélékre, spiccekre és szánhúzó kutyákra osztják.

Az egyes kutyafajták felsorolását lásd a Kutyafajták listája szócikkben!

A kutya betegségei [szerkesztés]

Fertőző betegségek [szerkesztés]

Féregfertőzések [szerkesztés]

A toxokariázis a Toxocara canis nevű hengeresféreg által okozott betegség. Az élősködő a kutyák között világszerte elterjedt; s ebben közre játszik az is, hogy a vemhes szuka a méhlepényen keresztül a magzatoknak is átadja a fertőzést, valamint a féreg a szoptatás során is átjuthat a kölykökbe. A parazita az állat bélcsatornájában él, s a peték az ürülékkel jutnak ki a külvilágba. A peték ezt követően tovább fejlődnek a talajban, és egy hónapon belül fertőzőképessé válnak.

A kutyagalandféreg (Echinococcus granulosus) is a kutyák belében szaporodik, s a peték a bélsárral ürülnek. A természetben a juhok és más állatok fertőződnek meg a petékkel szennyezett füvet lelegelve, s a lárva különböző szervekben telepszik meg, várva, hogy egy kutyaféle megegye a gazdaállatot, s így átjuthasson annak bélcsatornájába.

A Dipylidium caninum petéi a kutyaürülékben találhatóak, ahol ezeket a bolhalárvák elfogyasztják, s bennük kifejlődik a féreglárva. Tisztálkodásuk során a kutyák (és a macskák) lenyelik a fertőzött rovarokat, s így a féreglárvák a bélcsatornába jutnak, ahol ivaréretté válnak.

Kutyák által okozott emberi betegségek, bántalmak [szerkesztés]

• A Toxocara canis, a kutyagalandféreg és a Dipylidium caninum az emberre is átterjedhet.
  • Ha a fertőzőképes Toxocara canis petéket tartalmazó földet az ember (általában gyermek) lenyeli, annak belében kialakul a lárva, ami a bélfalon keresztüljutva vándorolni kezd a szervezetben, majd végül elpusztul. A fertőzés leggyakrabban tünetmentes, s a fejlett országokban a népesség 2–10%-a átesik rajta. Ritkábban a vándorló féreg lázat és májmegnagyobbodást, súlyosabb esetben akár látásromlást vagy halálos betegségeket (szívizomgyulladást, agyvelőgyulladást és tüdőgyulladást) is okozhat.
  • Ha a kutyagalandféreg-peték kutyaszőrrel vagy szennyezett élelemmel az emberbe kerülnek, a kialakult lárvák átfúrják magukat a vékonybél falán, és a véráram útján a májba, a tüdőbe, az izmokba vagy más szervekbe jutnak, ahol tokkal körülvett cisztát képeznek maguk körül – benne több ezer lárvával. A betegség többnyire tünetmentes, de ha a ciszta mérete túl nagy, nyomásával károsíthatja a szomszédos szerveket; valamint ha megreped, a belőle kiáramló folyadék miatt életveszélyes sokk alakulhat ki. A kutya-galandférgesség is világszerte előfordul, és a higiénés szabályokat elhanyagoló kutyatulajdonosok 10%-át érinti.
  • Előfordul, hogy a kutyával játszó kisgyermekek nyelik le véletlenül a Dipylidium caninum lárvát hordozó bolhát, s így az ő belükben fejlődik ki a féreg. A fertőzés legtöbbször tünetmentes, de előfordulhat hasfájás, hasmenés, és végbéltáji viszketés is.
• A kutyák szőrével szemben kialakulhat allergia. A tüneteket rendszerint a szőrszál belégzése váltja ki.
• Kinofóbiának nevezzük a kutyáktól való kóros félelmet (fóbiát).
• Végül megemlítendők a kutyatámadások, melyek során az áldozat súlyos sérüléseket szerezhet, vagy akár meg is halhat. Az állat főként erős harapásával okozhat kárt az emberben, de egy nagy testű kutya – a súlyából adódóan – fel is lökheti az áldozatát.

  

Hörcsög

Előfordulása [szerkesztés]

Közép- és Kelet-Európában gyakori fajnak számít. Hazánkban közönséges, Nyugat-Európában állománya nagyon megritkult. Elsősorban az alföldeken, mezőgazdaságilag művelt területeken fordul elő.

Megjelenése [szerkesztés]

A hörcsög zömök testű rágcsáló. Testhossza 24-28 cm, amelyből a farok 3-6 cm. Testtömege 200-350 gramm között mozog. Feje világosbarna, sötétebb sárgás és fehér sávokkal. Háta sárgásbarna, hasa fekete. Néha előfordulhatnak fekete vagy fehér példányok is.

Életmódja [szerkesztés]

A hörcsög alkonyatkor és éjszaka aktív. Túlszaporodása idején azonban nappal is megfigyelhető. Éjjel táplálékgyűjtés közben óriási területeket jár be. Egész nyáron gyűjtöget, egy öregebb hímnek akár 3–5 éléskamrája is lehet, melyeket télire megtölt.

A hímek és a nőstények külön, magányosan élnek, önmaguk által készített föld alatti járatokban. Csak a párzási időben viselik el egymás közelségét. A párzási időn kívül kolóniákban élnek, lakóhelyeik közel vannak egymáshoz. Territóriumát mirigyváladékával jelöli meg. A kotorék messzire elágazó, akár 6-8 méter hosszú is lehet. A járatoknak több kijárata és függőleges vészkijárata (azaz "vészbejárata") van. Ezek segítségével a hörcsög veszély esetén pillanatok alatt elbújhat. Az alagútrendszerben különféle kamrák vannak: bélelt hálókamra, éléskamra és "latrina". A hörcsög rendkívül tiszta állat, a latrinát télen használja, amikor üríteni se megy ki a járatból. Ha megtelik, földdel fedi be.

A hörcsögnek számos ellensége van. Kedvelt tápláléka a nagyobb ragadozó madaraknak, például a parlagi sasnak vagy a baglyoknak. Sok hörcsögöt zsákmányol a görény és a róka is. A görény még a járataiba is követni tudja. Mezőgazdasági kártétele miatt az ember irtja.

A hörcsög rendkívül agresszív állat. Még a nála nagyobb testű állatokkal is vakmerően szembeszáll. Ha megtámadják, hátsó lábaira áll, "felfújja magát", fogait csikorgatja és csattogtatja.

A hörcsög október végétől márciusig téli álmot alszik, ezalatt többször felébred és a felhalmozott készletekből táplálkozik. Ezt az időszakot 1,5–2 méter mélyen lévő, föld alatti járataiban tölti. A vackát puha növényi szárakkal anyagokkal gondosan kibéleli. Időnként felébred, hogy egyen a felraktározott gabonamagvakból és használja az erre a célra fenntartott ürítőhelyet.

Táplálékát elsősorban zöld növényi részek, gabonamagvak és gyümölcsök alkotják. Emellett állati eredetű táplálékot is fogyaszt, megeszi a rovarokat, gilisztákat és csigákat is. A mezőgazdasági területeken nagy károkat okoz. Az élelmet pofazacskójába gyűjti, és raktáraiba viszi. Pofazacskóiból mellső lábaival gyömöszöli ki az eleséget. Föld alatti raktáraiban hatalmas mennyiségű, akár 15 kg magot is felhamozhat télire.

Szaporodása [szerkesztés]

Ha az időjárási viszonyok kedvezőek, a hörcsög évente kétszer-háromszor is szaporodhat. A szaporodási időszak áprilistól augusztusig tart. Egy-egy nőstény 20 napos vemhesség után 5-12 kölyköt hoz a világra. A kicsik csupaszon és vakon születnek. Testtömegük 7-8 g. Elég g

Oldal: Állatok leírása
Kutya? Macska? Delfin? Van itt minden! - © 2008 - 2024 - allatkert.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat